Mindenki tapasztalhatja, hogy a párkapcsolatokban igen könnyen felüti fejét a féltékenység. Sokszor elég egy kétértelmű megjegyzés a házastárs jelenlétében, vagy néhány arról árulkodó gesztus, hogy valaki más is felkeltette az érdeklődésünket. Az emberek nagyon különbözőek abban a tekintetben, hogy mennyi kell ahhoz, hogy féltékenyek legyenek és abban is, hogy milyen mélységben hatja át életüket ez az érzés. Egy olyan ember számára, aki hajlamos a féltékenységre a világ tele van vetélytársakkal, akik veszélyt jelentenek a kapcsolatra. Érthető, ha szorongásai miatt igyekszik távol tartani kedvesét azoktól, akikről azt gondolja, szimpatikusak lehetnek neki.

Mitől lesz valaki az átlagosnál jobban hajlamos arra, hogy féltékeny legyen? Ebben több tényező is szerepet játszhat.

Egyik az önértékelési probléma. Gyakori jelenség, hogy kifelé igyekszünk pozitív képet sugározni önmagunkról, de belül mégis önértékelési bizonytalanságokkal küzdünk. Sokszor reflexszerűen félünk attól, hogy ha a partnerünk összehasonlít valaki mással, akkor vesztesen kerülhetünk ki a megmérettetésből. Ebben a vonatkozásban a féltékenység a szégyen és a kisebbrendűségi gondolatok elleni tiltakozásnak a megnyilvánulása.

Egy másik tényező a bizalmatlanság. Vannak, akik mindenki esetében azt feltételezik, hogy van valami hátsó gondolat, amit a másik nem mond ki. Mindig azt kutatják, hogy mik lehetnek a háttérben rejlő ki nem mondott szándékok. Aki erre egyébként is hajlamos, az a házasságában is nehezen válik meg ettől a beidegződésétől. Ennek a legszélsőségesebb megnyilvánulását „házassági paranoiának” nevezzük.

A féltékenységet táplálja a veszteségtől való félelem is. Minél jobban félünk attól, hogy elveszítjük a párunkkal átélt egységet, annál valószínűbb, hogy féltékenyek leszünk azokra, akik ezt az egységet vagy annak az illúzióját bennünk összetörik. Az egységélmény talán visszaidéz valamit abból az elvesztett boldogságból, amit az anyánkkal éltünk át akkor, amikor még nem eszméltünk önmagunkra; arra, hogy elkülönülten, egyedül létezünk a világban. Gyerekként azt tapasztaltuk meg, hogy a szüleink számára a legfontosabbak voltunk a világon. Amikor az egészen kicsi gyermek számára a világot még csak a szülők jelentik, akkor ez összekapcsolódik azzal a benyomással és határozott világképpel, hogy „én vagyok a legfontosabb a világon.” A személyiség érése során a gyermek egyre komplexebb képet alkot a világról, és kb. 4 éves kortól egyre több tapasztalat kérdőjelezi meg ezt a kezdetben teljesesen evidensnek érzett központi szerepet. Az óvodás és kisiskolás kor egyik nagy kihívása ennek az elképzelésnek az elvesztése és elgyászolása. Valahol mélyen tovább él azonban egy nosztalgikus visszavágyódás abba a régi állapotba, és a párkapcsolat lehetőséget teremt ennek részleges restaurálásra.

„Ha már a világban nem én vagyok a legfontosabb személy, akkor legalább egy valaki számára legyek az!” — mondhatná belülről egy bennünk élő akarat, ha képes lenne arra, hogy nyíltan és logikus fogalmakban fejezze ki azt, hogy mit szeretne. A tudattalan azonban inkább érzésekben, hangulatokban, impulzusokban, esetlegesnek, véletlennek vagy éppen sorsszerűnek tűnő reakciókban fejezi ki önmagát, melyek eredete és célja sok esetben homályos és nehezen érthető lehet. Élhet bennünk pl. egy félig tudatos törekvés arra, hogy a párunk számára mindig mi legyünk a legfontosabbak.

A mindennapjainkat azonban — főképp a mézeshetek elmúltával — nem egy kétszemélyes világban, hanem a társas kapcsolatok bonyolult hálójában éljük. Pillanatról pillanatra változhat, hogy pl. a feleségem számára mikor ki a legfontosabb, mikor kit csodál, éppen kivel van együtt szívesen, ami ettől még nem jelenti a hosszú-távú elköteleződés hiányát. A személyiség érettségéhez szorosan kapcsolódik ennek megértése, és ebben a tekintetben a féltékenység egy tudattalan lázadás ez ellen.

Sokak számára az egyedüllét egyet jelent a magánnyal és az elhagyatottsággal, pedig ezek nem szükségképpen jelentik ugyanazt. Minél jobban félünk a magánytól, annál jobban kapaszkodunk a társunkba, és annál nehezebb elfogadni azt, hogy a másik egy önálló, saját élettel rendelkező személyiség.

Az erős birtoklási vágy és a kontrollálás igénye is hajlamossá tesz a féltékenységre. A birtoklás és az irányítás könnyen a szenvedélyünkké válhat. Ez az örömforrás azért veszélyes, mert könnyen odajuthatunk, hogy semmi sem lesz elég, és még többet szeretnénk kapni, akár a tárgyak feletti, akár az emberek feletti uralomból. Igen nehéz továbbá meghúzni a határt a kacérkodás és a flörtölés, a barátság és az intimitás között. Az „együtt járás”, az együtt élés és a házasság a kívánt és szeretett személlyel való várva várt egység érzését teremti meg bennünk. Ezután nem csoda, ha nem bírjuk elviselni a gondolatot, hogy esetleg valaki mással kell osztoznunk rajta. A megcsalás ténye vagy annak akár csak a lehetősége is olyan kibírhatatlanul kínzó fájdalmat okozhat, mintha a lelkünk egy darabját tépné ki belőlünk valaki. A lelki értelemben vett csonkítást éljük át ilyenkor, nem csoda hát, ha sértésként és bántásként éljük ezt meg, és tiltakozunk ellene, dühösek leszünk arra, aki ezt teszi velünk. Szenvedélyesebb, impulzívabb embereknél ez nyílt agresszióhoz is vezethet, de minden esetben igyekszünk így vagy úgy elégtételt venni a sérelmekért.

Előfordulhat, hogy a házastársak közül az egyik a fájdalmak megelőzése érdekében egy különleges „hetedik érzéket” fejleszt ki magában, hogy partnerét ellenőrizze. Paradox módon azonban ez inkább csak fokozni szokta a szenvedést, hiszen aki mindenütt jelek után kutat, az előbb utóbb talál is. A fokozott gyanakvás és kontroll elleni lázadás egyébként ki is fejeződhet nyílt vagy burkolt önállósodási törekvésekben, szabados viselkedésben a másik fél részéről.

A féltékenység érzését a fantáziák különösen felerősíthetik, amik akár a saját elfojtott vagy fel nem ismert vágyainkból is származhatnak.
Ha azt tapasztaljuk, hogy egyre többet foglalkozunk a megcsalással kapcsolatos kínzó fantáziáinkkal, ez biztos jele annak, hogy túlzott féltékenységben szenvedünk. Fontos, hogy ekkor átgondoljuk, hogy mi lehet ennek az oka. Az önismeret és társunk ismerete segít abban, hogy a kínzó fantáziák világából visszatérjünk a realitás talajára, de ez általában azzal is jár, hogy le kell számolnunk egy-két hamis illúzióval.