Madárinfluenzán innen és túl
Tóth Gábor  2006.03.03. 20:06

Madárinfluenzán innen és azon túl Fenyegető járványok és állatbetegségek A XX. század utolsó évtizedében egyre többet hallhattunk az állatbetegségekről. A hétköznapi polgárok egy része komolyan elgondolkodott a biológia világában sorra bekövetkező drámai fejleményeken, ugyanakkor szakmai berkekben a más területeken is jól ismert - "pánikhangulatra semmi ok, urai vagyunk a helyzetnek" - jelmondatok hallhatók. Az állatbetegségeken belül az egyik állatfajról a másikra, valamint az állatról emberre terjedő betegségek (zoonosisok) száma rendkívüli módon gyarapodott, vagyis - bizonyos szempontból - ledőlt a fajok közötti "védelmi" korlát. Régen egy-egy kórokozó általában fajspecifikusan dolgozott, vagyis egy-egy adott faj sajátosságaihoz alkalmazkodott, így a gazdaszervezetekben való szaporodása is behatárolt volt. Ma már azonban a mikroorganizmusok többsége a sertésre, csirkére, szarvasmarhára, juhokra, kecskékre, lovakra, vad- és vándormadarakra, háziállatokra (kutya, macska, papagáj, aranyhörcsög, stb), mezei rágcsálókra és az emberre is egyaránt veszélyessé vált, vagy csak idő kérdése, mikor győzi le a "genetikai gátakat" egy-egy kórokozó. Korunk kitűnő lehetőséget kínál a kórokozóknak arra, hogy a legyengült tenyészállatok szerveit, szöveteit és tápcsatornáját egyfajta "kísérleti telepnek" használják, mivel az állat még nem elég gyenge, hogy elpusztuljon, ugyanakkor ahhoz sincs ereje, hogy legyőzze a benne "lakó" mikrobákat. Így az állatok ma együtt élnek a feltételesen kórokozó mikrobákkal, amelyek csak az alkalmat várják, hogy az állatból az emberi szervezetbe is bejussanak. Erre minden lehetőségük adott, amennyiben az ember állatot tart, vagy állati terméket fogyaszt. E két tevékenység ma a legkockázatosabb. Az ember által sűrűn lakott területeken élő állatokban, ízeltlábúakban, kullancsokban időzített bombaként vannak jelen a feltételesen kórokozó (fakultatív patogén) mikrobák. A legtöbb háziasított állatfaj (főként a sertés, a csirke és a házimacska), a városokban elszaporodott vadmadarak (galamb, rigó, veréb, varjú) csak tünetmentesen hordozzák, és ürítik a kórokozókat, de klinikai tüneteket nem mutatnak. Ez a legveszélyesebb jelenség, mivel ezek az emberhez közel élő, és nagy számban szaporodó, betegségre fogékony egyedek mintegy magvetésként terjesztik székletükkel és testnedveikkel a betegség csíráit. Az állatvilág területén az ún. háziasított haszonállatfajok (sertés, szarvasmarha, szárnyasok, juh, kecske, ló) és a kedvtelésből tartott állatok (kutya, macska, díszmadár, díszhal) betegségekre való fogékonysága nőtt a leglátványosabban. Az előbbi csoportból a sertés kiemelkedően betegesnek minősül "igénytelen" életviteléből, táplálkozási szokásaiból adódóan. Húsa, zsírja és vére - ahogyan az Ószövetség is alátámasztja - soha sem volt alkalmas emberi táplálkozásra, azonban korunkban e tény hatványozottan is igaz. A sertések döntő szerepet játszanak az emberi járványok elindításában. A genetikusok szerint a sertés genetikai állománya áll a legközelebb az emberéhez. A genetikai közelség azonban meglehetősen lesújtó hír, mivel éppen ez az alapja az embert fenyegető veszélynek. A legyengült immunrendszerű sertésben ugyanis egyre könnyebben képesek mutálódni és szaporodni a kórokozók, amelyek azután - kis módosulással - a sertéshez genetikailag közel álló emberben is a betegség okozójává válnak. A sertések így mintegy "gyáraivá" lettek az emberi kórokozó mikroorganizmusainak, és olyan növekvő veszélyforrást jelentenek, amelyre nincsenek és nem is lesznek felkészülve az állatorvosi, humán-egészségügyi és hatósági apparátusok. Mindezek után az sem véletlen, hogy az évente "szokványossá" váló emberi influenzavírusok újabb mutánsainak létrejöttében is bizonyított a sertések szerepe, amelyek bölcsői és közvetítői is a fertőzéseknek. A sertések bélcsatornájában rendszeresen megtalálhatóak a Salmonella, a Campylobacter, az Escherechia coli, a Yersinia, a Pseudomonas, a Listeria, Streptococcus, Staphylococcus fajok, a kolbászmérgezést okozó klosztridiumok, a bacillusok, számtalan "alvó rákkeltő" vírusgén, a leptospirózist, brucellozist és paratuberculosist okozó mikrobák, több bélféreg fajta és még számos mikrobafaj, amelyeket kevésbé "jegyeznek" időhiány és az ellenőrzési rendszer elégtelensége miatt. Ezek mindegyike komoly veszélyt jelenthet az emberre, mivel az említett mikrobák többsége korunk ételfertőzéseinek és -mérgezéseinek fő okozója. A "ne is illesd" bibliai alapelv tehát érthető és tudományos alátámasztást nyert a szó szoros értelmében is, mivel köztudott, hogy az állatokkal szorosabb kapcsolatban lévő és állati fekáliával szennyezett területeken dolgozó személyek a legveszélyeztetettebbek a fertőzések szempontjából. A sertésekről szóló hírekkel sokan szóba is álltak, így étrendjükben átváltottak a marha- és baromfihús fogyasztására. Ebben az időben indult el a kergemarhakór, vagyis Bovine Spongiform Encephalopathy (BSE) nevű betegség Nagy-Britanniában. A kór az egész világot körbejárta, mivel a fertőzött egyedek húsa szinte mindenhova eljutott, még a "botrány" kirobbanása előtt. Ma már nemcsak a kergemarhakór emberi megfelelője, a Creutzfeld-Jacob kór gyakoribb, hanem a humán betegség újabb válfaja is megjelent azokban az emberekben, akik a fertőzött húsból ettek. A szarvasmarha tehát kikerült egyes emberek étrendjéből, ami nem is baj, mivel időközben kiderült, hogy a marhák körében is számtalan kórokozó mikroba (paratuberculosis, száj- és körömfájás, stb.) pusztít, a szarvasmarha-leukémia és limphoma tünetmentesen is jelen lehet szervezetükben, sőt egyre gyakrabban bukkan fel a szarvasmarha-AIDS betegséget okozó BIV vírus is. Maradt tehát a szárnyashús. Azaz maradt volna, ha nem tör ki egy félelmetes kór az állatok között: a madárinfluenza. Ez nem pusztán azért jelentős esemény, mert globális fenyegetettséget hozott magával, hanem mert egyben rávilágított a szárnyasokkal kapcsolatos problémakörre is. A madárinfluenza vírusának több válfaja van. Ezek közül az egyik okozta a XX. század elején ismert spanyolnáthát, amely tízmilliók életét követelte. A vírusok második csapása az 1960-as évek végén Hongkongot sújtotta. Végül lecsapott újra - néhány évvel ezelőtt. A most terjedő H5N1 vírustörzs elvileg emberre csak akkor veszélyes, ha hosszabb ideig kerül vele valaki kapcsolatba, emellett az illető személy immunrendszere is gyengébb. Amennyiben azonban a vírus egyetlen emberben is úgy mutálódik, hogy humán patogén (emberre veszélyes) vírus áll elő, az emberiség szegényebb országaira óriási csapást mérhet, és megtizedelheti az egész emberiséget. A sertések után tehát a szarvasmarhákat és a szárnyasokat is elérte a "vég", és szinte minden állatfaj "nyög és sóhajtozik" az ember - mindent kisajátítani akaró - magatartása miatt. Még a hal, mint alternatíva is reménytelenné vált, mivel az élővizek nehézfémekkel, növényvédő szerekkel szennyezettek, a halakat fekáliával és tápokkal etetik, a hepatitis és más betegségek vírusai pedig szinte "tábort vertek" a vízi élőlényekben. Mi a teendő tehát? Mit tegyünk akkor, ha a gombás betegségek, az influenza, a fakultatív kórokozó bélbaktériumok, a galand- és orsóférgek, a sertés- és csirkepestis, a száj- és körömfájás, a paratuberculosis, a leukémiát, nyirokrákot és egyéb daganatokat okozó vírusok génjei ott lehetnek mindazok tányérján, akik húst és egyéb állati terméket fogyasztanak? Mit tegyünk akkor, ha az AIDS, az ebola, és a bubópestis mellett ma már a sokízületi gyulladást, a Crohn-szindrómát, a hepatitist, az Alzheimer-kórt és sok egyéb rejtélyes kórképet is összefüggésbe lehet hozni az állatbetegségekkel? Mit tegyünk, ha tudjuk, hogy - a tápláléklánc csúcsa felé haladva - az állatok szervezete felhalmozza a vegyszereket, a növényvédő szereket, a nehézfémeket, és kitermeli a mutáns kórokozókat, mindezzel pedig a lánc csúcsán lévő embert sodorja veszélybe? Mit tegyünk, ha a legtisztábbnak tartott szárnyasok influenzásak és csirkepestisben szenvednek, és az egészségesnek kikiáltott halak pedig a vegyszerek és rákkeltő anyagok akkumulátorai lettek? Ebben az esetben egyetlen egyet tehet az ember. Kerüli a veszélyforrásokat. Azonban gyakran elhangzik a kérdés: "Otthoni környezetben nevelt, saját takarmánnyal etetett csirkéket és pulykákat, vagy megbízható helyről származó házi tejet, falusi tojást azért még lehet fogyasztani?" Természetesen ezek minősége mérhetően jobb, mint az üzemi termékeké, azonban tudatában kell lennünk annak, hogy az emberi szennyezés és genetikai legyengülés minden területet és állatot elért. A baromfik sok esetben a zárt tartásban is elpusztulnak, mivel szervezetük "eleve erőtlen", és a talajban számos mutáns kórokozó él (a természetes elhullás mértéke növekszik). A galambok, rigók, verebek, giliszták, ízeltlábúak és kóbormacskák férgekkel, salmonellával és más mikrobákkal fertőzik az egyedeket a gazda minden jó szándéka ellenére. Meg kell értenünk: Elérkezett az idő, amikor már az "egészséges otthoni környezet" sem védi meg az állatokat, mert végletesen legyengültek akkor is, ha ez nem mindig észlelhető klinikailag. Aki mindezekből levonja a következtetéseket, és ennek tudatában alakítja étrendjét, számtalan kockázattól kímélheti meg szervezetét, és jobb életminőségben élhet. Tóth Gábor