Mára – keserű víz

Köszönöm az Úr Szent Szellemének vezetését. Tudjuk, hogy az Úr minden egyes személy számára egyedi utat készít. De azzal is tisztában vagyunk, hogy útjaink nagyon sok módon különbözhetnek az Úr útjától. A mindennapi életünkben újból és újból azonosságokat fedezünk fel mások életútjával. Így meg tudjuk érteni a másik ember helyzetét, sőt át tudjuk élni a másik helyzetét. Ez együttérzést gerjeszt a szívünkben, hogy egymást bátorítsuk, és vigasztaljuk. Vegyük a fáradságot, hogy egymás körülményeit imában hordozzuk.  Így a szívünkbe az ima által bizalom jön egymás irányában. Szeretném a gondolatainkat arra a bizonyos történetre irányítani, ami Izrael népével történt meg a pusztai vándorlás folyamán.

2Móz 15:22-27 Ennekutánna elindítá Mózes az Izráelt a veres tengertől, és menének Súr puszta felé; három napig menének a pusztában és nem találának vizet. 
  23. És eljutának Márába, de nem ihatják vala a vizet Márában, mivelhogy keserű vala. Azért is nevezék nevét Márának. 
  24. És zúgolódik vala a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? 
  25. Ez pedig az Úrhoz kiálta, és mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék. Ott ada néki rendtartást és törvényt és ott megkísérté. 
  26. És monda: Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, a mi kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, a melyeket Égyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód. 
  27. És jutának Élimbe, és ott tizenkét forrás vala és hetven pálmafa; és tábort ütének ott a vizek mellett. 

Látjuk, hogy Mózes parancsot adott a népnek, hogy vonuljanak el a tengertől, majd a sivatagba vezette őket. Amikor a nép Márához érkezett, akkor már harmadik napja ivóvíz nélkül vándoroltak a nagy hőségben, a sivatagban, minden vizük elfogyott. Látjuk, hogy vészhelyzetbe kerültek. Az ember sokáig tud étel nélkül élni, azonban ivóvíz nélkül hamarosan élet-halál harc kezdődik a testben.  Magam elé képzelem, amint több ezernyi ember között ez a feszültség egyre erősebben vibrált.

Szomjasak voltak, nem volt vizük, mosakodni sem tudtak, és előttük csak a sivatag beláthatatlan végtelensége nyújtózkodott. Gondolom, hogy néztek Mózesre, majd a nép fokozatosan ellene fordult és morgolódott.

Megkérdezték, mit igyunk? Te hoztál ki bennünket a sivatagba! Némi fogalmam van arról, hogy Mózes hogyan érezte magát. Emberileg teljes kilátástalanság! Azt gondolom, hogy Mózes volt a legboldogabb, amikor végre a vízhez érkeztek!  De ez a víz Márában borzasztó csalódást okozott. Az a víz, ami után annyira vágyakoztak, olyan keserű volt, hogy egyáltalán nem tudták meginni. Képzeljétek el, hogy borzasztóan szomjasak vagytok, és itt áll egy egész vödör víz. Egyetlen vágyad, hogy minél előbb ihass belőle. Az első korty után észreveszed, hogy ebből nem lehet inni, mert ihatatlan, keserű. Milyen érzések törnének fel benned? Száz százalékosan meg vagyok győződve róla, hogy Mára a népnek nagyon nehéz próba volt.

Az Ige elmondja nekünk, hogy ebben a hatalmas próbában az Úr megoldja népének reménytelen helyzetét, az által, hogy a vizet ihatóvá változtatta. És hogy történt ez? Az Úr mutatott Mózesnek egy darab fát. Tudjátok, a sivatagban nem sok fa van, és arra kell gondolnom, hogy nem magától értetődő dolog, hogy Márában egy darab fa ott hever a földön.  Az Úr azt mondta Mózesnek, hogy vesse ezt a fadarabot a vízbe! A víz egy csapásra iható lett. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a nép neki esik a víznek! Ivott, ivott és ivott.

Testvérek, így történik velünk is, hogy az Úr Izrael népéhez hasonlóan, bennünket is egy bizonyos időre Márába visz. Tudjátok, ennek a Márának sok nevet adhatunk, de az egyik rosszabb, mint a másik. Amikor olyan helyre jutunk, ahol a körülmények elviselhetetlenül keserűek, egyszerűen nem tudod lenyelni.

Ilyenkor úgy érzed magadat- én ezt személyesen tapasztaltam már-, amikor azt a vizet megkóstolod, hogy innen csak minél messzebbre elmenni. Ebből nem kérsz többet, szeretnél elmenekülni. Életünkben többször előfordul, hogy szemünk láttára automatikusan alakul ki a krízis helyzet a körülményeinkből, melyek kikerülhetetlenül törnek ránk. Ebben a helyzetben az ember az Úrhoz kiált megoldásért, mert mindenki világosan látja a bekövetkező megállíthatatlan eseményeket. Aztán hirtelen úgy néz ki, hogy van megoldás. Elérkezett a megoldhatatlan megoldása, válaszként imádra. Akkor kiderül, hogy ami jónak tűnt, ami megoldást hoz, az még csak növeli a próba terhét.  Ekkor nem látsz kiutat, és nem tudsz semmiféle változást elképzelni. Úgy érzed, hogy a lelked elalél benned, és a fájdalom, a csalódás végleg le fog győzni.

Hogyha Márához hasonló helyre érkezünk, akkor erre vonatkozóan szeretnék nektek néhány jellemző dologra rámutatni, melynek Izrael számára is bátorságot kellett volna adnia. Az első dolog az, hogy Izrael nem azért jutott Márába, mert saját vezetésüket követték, és ez által téves útra jutottak. Nem, mi látjuk, hogy Mára pontosan azon az úton volt, ahol az Úr az ő népét vezette, mert az Úr pontosan tudta, hogy melyik út a legjobb Izrael jellemének a formálására. Még ma is mindannyiunkkal így dolgozik az Úr. Én is, ha egy Márához érkeznék, akkor csodálkoznék, hogy vajon hol mentem ki az Úr akaratából? Talán rosszul választottam meg az útirányt, hogy tévútra jutottam? Azonban minden alkalommal felismertem, hogy az Úr pontosan tudja, hogy hol és mikor, vagy milyen Mára mellett vezet el az utunkon. Bármilyen borzasztónak is tűnik, az Úr ezt céltudatosan, a legszeretetteljesebb céllal állította utunkba. Hogyha ez számunkra nem lett volna hasznos és szükséges, akkor soha nem vitt volna oda bennünket Márához.

A következő bátorítás, amit ebből a történetből nyerünk, hogy az Úr szeretetteljes gondoskodásában ügyel arra, hogy minden Márában, ahova eljutunk, ott virágozzon, vagy feküdjön egy darab fa.  Mi az a fa, ami a mi Máránknál található? Ez a fa a golgotai kereszt. Mert ott, a kereszten az Úr Jézus kiharcolta számunkra a győzelmet, mely gyógyulást és szabadulást jelent életünkben. Azt, amit a kereszten tett értünk, ez minden, amire nekünk szükségünk van, hogy a keserű és használhatatlan víz, számunkra édessé legyen.  

Akkor az ember megtanulja, hogy nekünk csak az Úrban kell bíznunk teljes szívünkből abban, amit nekünk a Golgotán keresztül adott. Akkor Ő jön és gondoskodik rólunk, kirendeli, amire nekünk szükségünk van, a keserűvizet számunkra édessé változtatja.  Biztos vagyok benne, hogy mindegyikünk már állt kint az udvaron, amikor a holdat nem lehetett látni az égen. De amikor felnézünk a csillagokra, akkor látjuk, hogy ilyenkor a legszebbek az égitestek, amikor az éjszaka a legsötétebb.

Így láthatjuk az Úr Jézusunknak a szeretetét. Soha nem sugárzott világosabban, mint azon a napon, amikor ott a Golgotán éjszakai sötét lett, világos nappal. Ott lett a Máránk az engesztelés. Ezeket kell neked és nekem felfognunk, hogy egy márai csalódás az Úrnak egy szeretetteljes rendelete. Ezt így tapasztalta Izrael népe is.

Izrael márai útja egy bátorítást jelent harcunk folytatására. A történetből kiderül, hogy amikor a nép a keserűvizet megkóstolta, nem Mára volt az utolsó állomása. A nép felgerjedt Mózes ellen, és azt mondták: itt és most mindnyájan meghalunk, innen már nem tudunk tovább menni. Az úton csak ez az egy hely volt a szemeik előtt. Testvérek, sokszor úgy kétségbe esünk, elcsüggedünk, amikor életünk útja Márához érkezik. Akkor úgy érezzük, hogy most már az út végére jutottunk. Egész életem végéig ez így fog maradni, soha nem változik meg. Amikor ilyen csalódás ér bennünket, akkor elfelejtjük, hogyha még egy kicsit kitartunk az úton, akkor a horizonton túl, Mára után már Élim vár ránk. Élim az a hely, ahol a nyugalom és felüdülés vár a népre. Testvérek, teljes bizalommal számolhatunk azzal, hogy az Úr Jézus a Márában talált vizet édessé akarja tenni! Mára az a hely, ahonnan vissza kell néznünk, és fel kell idézni önmagunkban: mind ez idáig segített az Úr! Azért nekünk bátran szembe kell nézni a valós körülményekkel, amikor eljutunk életünk Márához hasonló megállójához. Mára életünkben csak egy állomás, az út mellett, de az Úr soha nem fog otthagyni bennünket. A kereszt által életünk keserű vizét, édessé teszi, hogy iható legyen, majd tovább vezet Márán túl, és rövid időn belül pedig elvisz Élimbe, hogy ott az Úr jelenlétében megnyugodhassunk. Látjuk, a nép Élimben olyan helyre talált, ahol tökéletes ellátást kapott. Élim az örökkévalóság előképe.  Élim a dicsőség és a nyugalom helye, ahol örökké az Úrral leszünk, és mindenért örvendezni fogunk, még azért is, hogy Mára mellett vitt el utunk, ahol Jézus Krisztus a kereszten a legkeserűbb vizet megitta, szenvedett értünk és meghalt. Keresztje minden Mára keserű vizét édessé és ihatóvá teszi. Azért visz bennünket Márába a vándorutunkon, hogy Élimben felüdülésünk annál dicsőségesebb legyen.

Pál apostol olyan szépen írja a Bibliában:

Róm 8:18 Mert azt tartom, hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik. 

Az a próba, amit Márában átélünk, eltörpül a dicsőség mellett, amit majd az örökkévalóságban nyerünk el.

Amikor Máránál állunk, bátorítsuk magunkat, ha ezt a vizet nem akarjuk meginni, mert úgy néz ki, hogy számunkra mindennek vége, azonban éppen Máránál ott van az a fa, ott van a kereszt. Ott lelünk menedéket, kimenekedést ad, közbenjár, és a keserűvizet édessé teszi. Jertek, kapaszkodjunk erősen az Úrba, Ő úgy megerősít, hogy bátorságod lesz tovább menni, és végül a dicsőségbe, Élim nyugodalmába érkezel. Dicsőség az Úr nevének. Ámen.

 Forrás: Magyarországi Késői Eső Gyülekezet körleveléből