Karácsony napján történt. Los Angelesből San Franciscoba utaztunk, hogy az
ünnepeket férjem szüleinél töltsük el.

Péntek este indultunk, ez évben ugyanis szombatra esett Szenteste, és
vasárnapra Karácsony első napja. Hogy hétfőn már dolgozni tudjunk, már
vasárnap vissza kellett indulni, hiszen Los Angeles 600 km-re volt.
?ltalában 8 órára van szükség ehhez a távolsághoz. A gyerekekkel együtt
azonban mintegy 14 órás kemény próba állt előttünk. Mikor már nem bírtuk
tovább, King City-ben megálltunk, hogy együnk valamit. A helység hat
benzinkútból és három ütött-kopott étteremből állt. Ezek közül az egyikbe
tértünk be az utazástól kimerülten.

Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben
körülnéztem: "Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus
születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még
ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni
Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat
tesz értékessé!"
Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak.
"Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy
boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely
védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és
előjogként kaptunk. A hit, amelybôl másoknak is szeretnénk juttatni a
gyülekezeti munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész
életünk minden tettén keresztül. Karácsony tulajdonképpen hitünk
születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze gyülekezetünktől,
otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünketől." Az étterem
szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak
gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán
mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt
lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről
és barátságról beszélgessenek.

Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: "Tetete!" Kis
kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében
csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben
fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt - és akkor észrevettem
derültségének okát - és először nem hittem a szememnek.

Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új,
agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár
lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló
lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható
arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc,
s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.

Távol ültem tőle, nem éreztem az illatát, de tudtam, hogy bűzlik. Csontos
kezével integetett: "Na, te csöppség! Látlak ám, haver!"

Összenéztünk férjemmel: "Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!" Erik
tovább nevetgélt és válaszolt: "Tetete!" Minden szava visszhangra talált. A
pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a
torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse feltünést keltett.

Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. "Miért pont én?"
sóhajtottam csendben.

Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg ágyrajáró átkiáltott a
termen: "Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a
túróspalacsintát!"

Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a pali és idegesítő. Mérges
voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt
kérdezte: "Miért beszél ez az ember olyan hangosan?" Némán ettünk - Eriket
kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor
tetszését megnyerje.

Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve
forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt.

Dennis a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: "Fogd Eriket! A
parkolóban találkozunk."

Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett
lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén.

"Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!"
Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik
nem így gondolta.

Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a
valószínűleg rossz lehelletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb
barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus "Vegyél fel!"
kisgyermeki tartásba lendítette.

Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam
egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel.
Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett
rám. "Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?" Válaszolni sem volt
időm, Erik már a férfi karjaiban volt.

Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a
teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi
rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái
alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte
fiam testét, és megsimogatta hátát.

Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két
ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a
gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rámnézett. Tiszta, parancsoló
hangon szólalt meg: "Most vegye újból át a gyermeket!"

Alig fért ki belőlem a "persze", mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül
adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel
magának. Átvettem a gyermeket. Mégegyszer megszólított a férfi:"Isten áldja
meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől."

Nem fért ki más a torkomon, csak egy "köszönöm". Erikkel a karomban mentem
az autóhoz. Dennis csodálkozott, hogy miért sírok és szorítom magamhoz
Eriket, és miért motyogok: "Istenem, Istenem! Bocsáss meg nékem!"

Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet nem felejtettem el
belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította
meg számomra. Az irgalmas samaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki
továbbment.

Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát - én
voltam a vak.

Isten tette fel a kérdést: "Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?" -
miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát.

Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen
volt. "Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy
valakit boldoggá tégy?"

Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult
meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos
ruhát.

Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztyén, aki vak, és egy gyermek, aki
látott.

El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős
ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében
ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: "Uram, mikor láttuk, hogy éheztél
volna?"

Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg. Ha
visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot mégegyszer
átélhetném, vajon mit tennék?
Talán csak egyszerüen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba
tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.