Kálvin János vázlatos életrajza

• 1509-ben született Noyon-ban (Franciaországban).
• 1527-től Párizsban dialektikát, majd teológiát tanult.
• 1529-től Orleans-ban, 1533-tól Bourges-ban jogot tanult, s görög nyelvi tanulmányokat is folytatott. Eredetileg tudomáynos pályára készült, de a 20-as évek végén megtért.
• 1532-ben adta ki első munkáját, Seneca: De clementia c. művéhez írott kommentárját.
• 1533-ban jogi doktorátust szerzett, de jogtudománnyal a későbbiekben már nem foglalkozott.
• Nagybátyja révén megismerkedett a reformáció tanaival, s tagja lett a reformáció híveinek párizsi összejövetelein. Egy 1533. évi beszéde miatt menekülniük kellett Párizsból. (I. Ferenc francia király nővérénél, Navarrai Margitnál talált menedéket.)
• 1534-ben titokban visszament Párizsba, ahol Michael Servet-vel kívánt vitát folytatni, de ekkor Servet nem jelent meg a vitán.
• 1534 októberében bázelbe utazott.
• 1536-ban nyomtatásban is megjelent fő műve az Institutio religionis Christianae (A keresztény vallás rendszere), melyet a francia királynak is elküldött a protestáns tanok igazolásaképp.
  Eredetileg Strasbourgban kívánt letelepedni, de megállt Genfben, ahol a polgárok kérésére maradt is. Lektorként a Szent Péter-templomban Szentírás-magyarázatokat és teológiai előadásokat tartott.
• 1537-ben lelkésszé választották. 21 cikkelyből álló hitvallást készített, amelyre minden polgárnak fel kellett esküdnie, mert ha nem tette, el kellett hagynia a várost.
• Egyházfegyelmi szabályzatot is kidolgozott, amelyben súlyosabb nyilvános bűn esetén eltiltották a bűnöst az úrvacsorától. Ezen kívül tiltotta a szerencsejátékokat, a táncot s a kihívó viselkedét.
• 1538-ban a Zwingli elveit valló tősgyökeres genfi polgárság fellépett Kálvin szigorú rendszerével szemben, ezért Kálvinnak menekülnie kellett. Ekkor Strasbourgban telepedett le. 1541ig tartózkodott itt, s lefordította a zsoltárokat. Feleségül vette Idelette de Bure-t.
• Az 1539-es frankfurti birodalmi gyűlésen, majd 1540-ben a hagenaui, wormsi és regensburgi - az egyházszakadást megszüntetni akaró - tárgyalásokon a református irányzatot képviselte. Ekkor kötött barátságot Melanchtonnal. (Ebben az évben átdolgozta és kibővítette az Institutio-t.)
• 1541-ben visszatér a genfi városi tanács kérésére Genfbe, ahol egy egyházfegyelmi szabályzattal megszüntette a városban zajló belső küzdelmeket. Ekkor állították fel Genfben a Konzisztóriumot, valamint a Vénérable compagnie-t (ez utóbbi a tanítókból és lelkipásztorokból állt).
• 1549-ben a világ protestáns egyházai egyesítésére Bullingerrel Zürichben úrvacsora-egyezményt kötött
• 1553-ban az inkvizíció által is halálra ítélt s Genfbe szökött Servet-t felismerték, elfogták, és máglyára vetették.
• 1559-ben Párizsban Kálvin vezetésével református nemzeti zsinat ült össze, mely elfogadta a Confessio Gallicanát (Francia Hitvallás) és az Egyház fegyelmi rendtartását.
• 1564-ben Genfben halt meg.

  ---

Kálvin tanai

Az eleve elrendelésről

Az eleve elrendelést, mellyel Isten némelyeket az élet reményébe fogad, másokat pedig örök halálra ítél, senki sem meri egyszerűen tagadni, aki azt akarja, hogy istenfélő embernek tartsák, de sokféle álokoskodással kezelik, főleg azok, akik az Isten előre tudását teszik meg az eleve elrendelés alapjának. Azt ugyan mi is állítjuk, hogy Istenben mind a kettő megvan; de helytelen, ha azt mondjuk, hogy egyik a másiknak alá van rendelve. Amikor Istennek előre tudást tulajdonítunk, ezzel azt jelezzük, hogy mindig is szeme előtt volt minden, és marad is örökké; hogy azz ő tudása számára nincs jövő vagy múlt, hanem minden jelen, mégpedig úgy, hogy nemcsak képzeletében lát (mint ahogy mi azoknak a dolgoknak a képét látjuk, melyeknek emlékét értelmünk megőrzi), hanem mintha előtte volna minden, úgy látja és szemléli a dolgokat. S ez az előre tudás kiterjed az egész világegyetemre és minden teremményére.
Eleve elrendelésnek hívjuk Istennek azt az örök elhatározását, mellyel önmagában elhatározta, hogy mi legyen minden egyes ember sorsa. Mert nem egyforma feltétellel teremtetnek mindenek, hanem egyeseknek örök életet, másoknak örök kárhozatot rendel el Isten kezdettől fogva. Így tehát, aszerint, hogy ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett-e, azt mondjuk, hogy az életre vagy a halálra van elrendelve. Erről pedig Isten nemcsak az egyes emberek esetében tett bizonyságot, de bizonyságát adta ennek Ábrahám egész nemzetségében is …

Az eleve elrendelés, tetszik vagy nem tetszik, az utódokban jelentkezik. Mert nem természetes következménye az, hogy mindenek kihullanak az üdvösségből egyetlen egy ősünknek a bűne miatt. Hát mi akadályoz meg őket, hogy egyetlen egy embernek az esetében tagadják azt, amit akaratuk ellenére az egész emberi nemre vonatkozóan el kell ismerniük? Mi értelme van ennek a vonakodásnak? Az Írás azt hirdeti, hogy az ember személyében örök halálra ítéltettek a halandók mind. Mint hogy ezt nem tulajdoníthatják a természetnek, egyáltalán nem kétséges, hogy ez Isten csodálatos terve szerint ment végbe. Megfoghatatlan, hogy Isten igazságosságának ezek a derék védelmezői fennakadnak egy szálkán, miután túljutottak a nagy gerendákon. Ismét felteszem a kérdést: hogy van az, hogy olyan sok nemzedék gyermekeivel együtt menthetetlenül örök halálra süllyedt Ádám bukása lévén? Hát nem azért van ez így, mert Isten így látta jónak? Itt csakugyan el kell némulniuk a különben annyira fecsegő nyelveknek. Megvallom, szörnyű végzés ez. De senki nem tagadhatja, Isten előre tudta, milyen vége lesz az embernek, még mielőtt megteremtette volna, és előre tudta ezt azért, mert határozatával így rendelte. Ha valaki lázadoznék Isten előre tudása ellen az vakmerően száll pörbe vele, mert azt kérdezem, miért lenne vádlott a mennyei bíró, egyszerűen csak azért, mert tudta, hogy mi lesz a jövendőben? Az eleve elrendelés ellen szól minden akár megokolt, akár látszólagos panasz. És nem is kell képtelenségnek tartani azt, amit állítok, hogy Isten az első ember bukását, és ezáltal utódai romlását is, nem csak előre látta, hanem akaratával el is rendelte.
Amiképpen ugyanis bölcsességéhez tartozik az, hogy tud minden jövendő dologról, ugyanúgy hozzátartozik hatalmához, hogy mindezt ő kormányozza és igazgatja.

Az úrvacsoráról

"… Tudjuk tehát most már, hogy mely célra irányul ez a misztikus áldás. Nevezetesen, hogy azzal előttünk megerősítse, miszerint az Úr teste úgy áldoztatott fel egyszer érettünk, hogy most azzal táplálkozzunk és táplálkozván vele, amaz egyetlen áldozat hatását érezzük magunkban, hogy az ő vére úgy ontatott ki egyszer értünk, hogy ránk nézve örökkévaló ital legyen. Ugyanezt jelentik az ott hozzácsatolt ígéret igéi: 'Vegyétek, ez az én testem, amely tiérettetek adatik' (Mát 26,26; Mk 14,22 Luk 22,19; I. Kor 11,24). Az tehát a parancs, hogy azt a testet vesgyük és együk, amely egyszer feláldoztatott üdvösségünkre, hogy mikor látjuk, miszerint mi ennek részeseivé leszünk, biztosan megállapítsuk, hogy amaz életadó halál ereje bennünk megelevenítő lesz. S ezért a poharat is szövetségnek nevezi az ő vére által. …"

A polgári kormányzásról

A polgári kormányzásra … éppen olyan nagy szükségünk van, mint a kenyérre, a vízre, a napra és a levegőre, rangja pedig a megbecsülésben még sokkal magasabb ennél. Ennek a kormányzásnak nemcsak az a teendője - ami az itt említett dolgok haszna -, hogy az emberek lélegzeni, enni, inni és melegedni tudjanak, bár mindezeket is magában foglalja azzal, hogy lehetővé teszi az emberek együttélését. De nemcsak ez a gondja, hanem az is, hogy a bálványimádás, az Isten nevének gyalázása, igazságának káromlása és a vallás egyéb nyilvános megtámadása fel ne üthesse fejét, és el ne terjedhessen a nép között. Vigyáz arra, hogy a köznyugalmat senki meg ne zavarhassa, és mindenki épen és sértetlenül megtarthassa azt, ami az övé, és hogy emberek zavartalanul érintkezhessenek egymással, és hogy a becsület és a mértéktartás megőriztessék. Egyszóval gondoskodik róla, hogy egyfelől a keresztyének között a vallás nyilvános gyakorlása, másfelől pedig az emberek között az emberiesség fennmaradhasson. Azon pedig ne ütközzék meg senki, hogy a vallási ügyek helyes intézésének a gondját most a polgári kormányzásra bízom, holott ez fentebb látszólag minden illetékességen felül állónak jelentem ki. Mert hiszen éppoly kevéssé ismerem el most is, mint fentebb, hogy embereknek joguk lehetne a maguk tetszése szerinti törvényeket hozni a vallás és az Isten tisztelete dolgában, amikor kiemelem a polgári kormányzásnak azt az áldását, amellyel gondoskodik róla, hogy az isten törvényébe foglalt igaz vallás nyíltan és nyilvános szentségtöréssel ne legyen büntetlenül megsérthető és beszennyezhető. …
Három ilyen része van a polgári kormányzásnak: a felsőbbség (magistratus), ez a törvények sáfárja és őre; azután a törvények, amelyekkel a felsőbbség gyakorolja a hatalmat; és végül a nép, amely törvények alatt él és a felsőbbségnek engedelmeskedik."

"… És ha magukat az államformákat a körülmények nélkül hasonlítjuk össze egymás között, nem lesz könnyű megkülönböztetni, hogy melyik hasznosabb: annyira egyenlő feltételekkel mérkőznek. A királyságból könnyű a zsarnokságba átsiklani, de nem sokkal nehezebb az előkelők uralmából a kevesek párturalmába , smég ennél is könnyebb a népuralomból a lázongásba jutni. Bizonyára, hogyha magukban vizsgáljuk ama három kormányformát, amelyet a bölcselők emlegetnek, egyáltalában nem tagadhatom, hogy az arisztokrácia, vagy az általa és a polgári közrend által kormányzott állam a többit valamennyit messze felülmúlja. …
Mert, ha vannak mosta néptől szervezve bizonyos felsőbbségek, amelyek a királyok önkényének korlátozására vannak felállítva (aminők hajdan a lakedaimóniaknál a királyok ellenőrzésére rendelt eforoszok voltak, vagy a római konzulokkal szembeállított néptribunok, vagy az athéniek senatusával szemben a démarkhoszok, és aminő hatalommal talán a mostani viszonyok közt működik egyes országokban a három rend, mikor országgyűlést tartanak), annyira nem vagyok az ellen, hogy ezek kötelességszerűleg közbelépjenek a királyok dühöngő önkényével szemben, hogy inkább, ha ők az erőszakosan önkényeskedők és a föld népét sanyargató királyokkal szemben gyáván meghunyászkodnak, hallgatásukat, képmutatásukat elvetemült hitetlenségnek állítom, mivel álnokul elárulják a nép szabadságát, noha tudják, hogy Isten rendelte őket ennek védőiül."

Egy kálvinista lelkész (Richard Baxter 1650-ben) az időről és a pénzről:

"Becsüld nagyra az időt, s minden nap jobban törődj azzal, hogy ne veszíts egy percet sem, éppen úgy, ahogyan aranyadra és ezüstödre vigyázol. S ha hiábavaló szórakozás, öltözködés, dőzsölés, felesleges beszéd, haszontalan társaság vagy alvás kísért meg, hogy ellopja idődet, te még éberebb legyél …
Ha Isten olyan utat mutat nektek, melyben saját lelketek, vagy mások lelkének károsodása nélkül törvényes módon többet nyerhettek, mint egy másik úton, ti pedig ezt az utat elkerülnétek s követnétek a kevesebb hasznot nyújtó utat, akkor hivatásotok egyik célját keresztezitek, akkor vonakodtok Isten akaratának végrehajtói lenni, adományát elfogadni, amit érte használhatnátok fel, ha Ő ezt kívánná. Persze nem az érzéki örömök és bűnök céljaira, de Istenért szabad dolgoznotok, hogy gazdagok legyetek."

A zsarnok ellen

Minden csak dísz és sallang. Valóságos különbség nincsen miköztünk. Ahogy a komédiások egyik percében császári, vagy hercegi maszkot öltenek, a másikban pedig már szolgák, vagy szánandó teherhordók, az előírt szerep szerint, a császárral is éppen így áll a dolog. Nyilvános pompája káprázat, de a függöny hasadékán át figyelve, igen közönséges ember őkelme is, néha még közönségesebb, mint legutolsó alattvalója. Ő is meghunyászkodik , bosszús, irigy, mint akárki más, gondok és félelem szorongatja a torkát, ha seregei közepén halad. Vagy azt hiszed, hogy őt kevésbé kerülgeti a guta, mint téged? Lázas fájdalmai különbek és királyiabbak, mint a tiéd? És ha öregség dönti meg a hátát, megszabadítják-e testőríjászai ettől a tehertől? Ha borzong a halálfélelemtől, megnyugtatja-e majd az udvari emberek jelenléte? Ha féltékeny, ha dühöng, megszelídíti-e a mi hízelgésünk? Még az égbolt minden csillagával és gyöngyös díszével kivarrt mennyezetes ágy sem használ neki, ha elfogja a hasgörcs! (Luther)

Vissza