Egy lelkigyakorlat alatt értettem meg, hogy szinte minden szentnek volt egy különösen is gyenge pontja — testi, lelki, szellemi fogyatékosság —, szenvedéseinek fő oka. Hosszú küzdelmek árán sem sikerült ezen változtatniuk, és csak újabb meg újabb megaláztatásnak, csalódásnak tették ki magukat. Elérkezett azonban számukra az a kegyelmi és sorsfordító pillanat, amikor Istennek ajánlották életüket és ezzel együtt gyengeségüket is. Ekkor pedig minden megváltozott. Isten dicsősége és ereje pontosan az ő gyengeségeikben ragyogott fel. Napjainkban is rengeteg ilyen tanúságtevő él, akik bátorítanak: ne féljünk, hanem magunkat Isten irgalmas szeretetére bízva hagyjuk, hogy rajtunk keresztül dicsőítse meg nevét. Nick Vujicic ausztrál fiatalember a következő sorokban erről a csodáról tesz tanúságot.

"Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket" (Jakab 1,2) - mivel a szüleim keresztények voltak, sőt édesapám egyházunk lelkésze, nagyon jól ismerték ezt a verset. Mégis, 1982. december 4. reggelén Melburnben (Ausztrália) az utolsó két szó, amire szüleim valaha is gondoltak volna, hogy "dicsőség Istennek!" Elsőszülött fiúk ugyanis végtagok nélkül született. Nem volt figyelmeztetés vagy felkészülési idő. Az orvosok megdöbbentek. Nem volt erre szó!

Az egész egyházközösség gyászolta a születésemet, és a szüleimet is teljesen lesújtotta a tény. "Ha Isten a szeretet Istene, miért hagyta, hogy ez megtörténjen, különösen elkötelezett keresztényekkel?" Édesapám azt gondolta, nem fogok sokáig élni. A vizsgálatok azonban azt mutatták, hogy egészséges fiúgyermek vagyok, csak éppen a végtagjaim hiányoznak.

Érthetően módon a szüleim nagyon aggódtak miattam, és féltek attól, hogy milyen életet tudok majd élni. Az első nagy akadályt az jelentette számukra, hogy megbékéljenek, és bízzanak abban, hogy Isten ura a helyzetnek. Több könnyes, kérdésekkel és mély bánattal teli hónap telt el, amíg szívük mélyén belenyugodtak helyzetünkbe. Isten azonban gondoskodott róluk ezekben a korai években és később is, amikor én már elég nagy voltam ahhoz, hogy iskolába járjak.

Isten új barátokkal áldott meg

Az ausztrál törvények fogyatékosságom miatt nem tették lehetővé számomra, hogy hagyományos iskolába járjak. De Isten erőt adott az édesanyámnak ahhoz, hogy harcoljon a törvény megváltoztatásáért. Egyike voltam azoknak a fogyatékos gyerekeknek, aki hagyományos iskolában kezdhettek járni.

Szerettem iskolába járni, és megpróbáltam ugyanolyan életet élni, mint bárki más. A korai iskolai éveimben azonban a fizikai különbözőségem miatt szembe kellett néznem a kivetettség, a furcsaság és megfélemlítettség érzésével. Nagyon nehéz volt hozzászoknom, de a szüleim támogatásával elkezdtem olyan magatartásformákat és értékeket kialakítani, amelyek segítségével legyőzhettem ezeket a kihívásokat. Tudtam, hogy más vagyok, ugyanakkor belül éppen olyan, mint bárki más. Annyiszor éreztem magam mélyponton, hogy nem akartam iskolába menni csak azért, hogy ne kelljen szembe néznem a negatív figyelemmel.

A szüleim arra bátorítottak, hogy tekintsem semmisnek őket, és próbáljak barátságokat kötni a többiekkel. Hamarosan a diákok megállapították, hogy pont olyan vagyok, mint ők, és Isten új barátokkal áldott meg.

Hogy Isten áldássá tegye kihívásainkat

Voltak idők, amikor elkeseredett és dühös voltam, mert nem tudtam megváltozni, vagy másokat vádoltam mindezért. Vasárnapi iskolába jártam és megtanultam, hogy Isten szeret minket és gondoskodik rólunk. Megértettem ezt a szeretetet gyerekésszel, de nem értettem, hogy ha Isten szeret engem, miért teremtett ilyennek. Talán azért, mert valami rosszat tettem? Nyilván igen, mert az összes gyerek közül az iskolában én vagyok az egyetlen furcsa. Úgy éreztem, teher vagyok minden körülöttem lévőnek, és minél előbb elmegyek, annál jobb mindenkinek. Véget akartam vetni szenvedéseimnek és életemnek, de újra csak hálás vagyok a szüleimnek és a családomnak, akik mindig megvigasztaltak és erőt adtak nekem.

Isten elültette a szívemben a vágyat, hogy megosszam élettörténetemet és tapasztalatimat másokkal, segítve ezzel őket, hogy megbirkózzanak életük kihívásaival, és hagyják, hogy Isten azokat áldássá tegye. Bátorítani és lelkesíteni akartam másokat, hogy legjobb képességeik szerint éljenek, és ne hagyják, hogy bármi is megakadályozza reményeik és álmaik beteljesedését.

Ahogy növekedtem, Isten folyamatosan alakította a szívemet, és arra tanított, hogy keressem őt. Az egyik első lecke, amit megtanultam, hogy ne vegyem természetesnek a dolgokat. Természetesnek veszem a lábamat, a családomat, és minden áldást, amit Isten ingyen nekem adott, és még panaszkodom?

Úgy használ engem, ahogyan másokat nem tudna

"Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik" (Róm 8,28) - ez a vers a szívemhez szólt és meggyőzött arról, hogy nincs olyan, mint szerencse, esély vagy egybeesés. A rossz dolgok egyszerűen megtörténnek az életünkben. Teljesen megnyugodtam, tudva azt, hogy Isten semmit sem hagy megtörténni az életünkben anélkül, hogy ne lenne valamilyen célja vele. Életemet egészen Krisztusnak adtam tizenöt éves koromban, miután elolvastam János evangéliumának 9. fejezetét. Jézus azt mondja: azért született az az ember vakon, mert "Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk". Én is hittem: Isten meggyógyít, hogy megdöbbentő hatalmának tanúságtevője lehessek. Később megértettem, hogy amikor imádkozunk valamiért, az meg fog történni a maga idejében, ha az az Isten akarata. Ha pedig Isten nem akarja, hogy megtörténjen, akkor tudom, hogy ő valami jobbat akar. Most látom, hogy az ő dicsősége nyilvánul meg abban, hogy engem úgy használ, amilyen módon másokat nem tud.

Szeretnék Isten szeretetének és reményének tanúságtevője lenni

Most huszonnégy éves vagyok. Pénzügyi és számviteli szakirányon szereztem kereskedelmi BA-diplomát. Szeretek utazni és elmesélni az élettörténetemet, tanúságtételemet, amikor csak lehetőség nyílik rá. Előadásokat dolgoztam ki, amelyek kapcsolódnak a diákok életéhez, bátorítják őket olyan témákon keresztül, amelyek a mai fiatalokat foglalkoztatják.

Az elmúlt években tanultam, hogy független lehessek, és most már tudok magamról gondoskodni. Mindent meg tudok csinálni a fogmosástól a fésülködésen át az öltözködésig, sőt még borotválkozni is tudok. A házon belül ugrálok, a házon kívül pedig elektromos kerekesszékkel közlekedem. Szeretek úszni, horgászni és focizni. Arra vágyom, hogy anyagilag is teljesen független legyek 25 éves koromra (ingatlanbefektetéseim vannak). Szeretnék átalakítani egy autót, hogy vezethessem.

Igyekszem mindig elérhetővé tenni magam: bármit is akar Isten velem tenni, bárhova is vezet engem, követem. Nagyon sok álmom és célom van. Szeretnék Isten szeretetének és reményének tanúságtevője lenni, hasznos eszközzé válni a keresztények és nem keresztények találkozásaiban.

Talán azt gondolod, hogy ezek a célok túlzottak. Mégis hiszem, hogy ha vágyat és lelkesedést érzel arra, hogy valamit csinálj, és ha ez Isten akarata, eléred azt a megfelelő időben. Mi emberek, folyamatosan akadályt állítunk magunk elé, aminek semmi értelme! Vagy ami még rosszabb, Istent korlátozzuk, aki cselekedhetne. Beskatulyázzuk őt. Ha szeretnénk valamit tenni Istenért, saját képességeink középpontba helyezése helyett figyeljünk inkább arra, hogy elérhetőek legyünk. Legyünk tudatában annak, hogy Isten rajtunk keresztül cselekszik, és nélküle semmit sem tehetünk. "Ha majd segítségül hívtok és könyörögve hozzám jöttök: meghallgatlak titeket. Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek" (Jer 29,12-13) - végy bátorságot, barátom, mert a harc az Úré. Küzdj az igazságért. Az igazság szabaddá tesz, és Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, uralkodik majd szívedben. Áldjon meg az Úr mint szorgalmas keresőjét, és adja meg neked isteni bölcsességét és erejét életutad során!

Krisztusban,

Nick Vujicic